Édesapám egy kis nyírségi falucskából származott, és került el az ország másik szegletébe. Így apai nagyszüleinket évente egy alkalommal, összesen két hétre láthattuk, amikor náluk nyaraltunk. Mikor érkeztünk, nagy örömünkre mindig strudlival fogadtak, s mikor hazaindultunk, strudlit sütött nagyanyám hajnalok hajnalán, hogy vihessük útravalónak. Aztán felnőttünk, és ezek a csodálatos falusi nyaralások már csak emlékek maradtak... a strudlival együtt. Egyszer fiatalasszony koromban belém hasított, hogy akkor én most már sose ehetem ezt a -tudtommal- csak azon a vidéken ismert jellegzetes sváb ételt? És a gyermekeim sose tudhatják meg, milyen finomságokat készítettek  felmenőik generációk óta? Kértem édesapámat -aki tudvalevőleg sokat lábatlankodott nagyanyám szoknyája mellett a konyhában- próbálja már meg felidézni, hogyan is készült a strudli. Ő mesélte, én próbálkoztam, és alig vártuk, hogy megkóstolhassuk. Mikor az első darabokat beletettem a forró olajba, már tudtam, hogy nem járhatunk rossz úton, mert a sülő tészta illata egy pillanat alatt átvarázsolt engem abba a régi kis faluba. Szinte láttam, ahogy nagy pakkokkal közeledünk a kedves kis ház felé, ahonnan ínycsiklandó strudliillat száll felénk, és mi alig várjuk, hogy ehessük ezt a finomságot. Hát most is alig vártuk! És ahogy kóstoltuk, boldogan bólogattunk tele szájjal, hogy igen, ez olyan. Azóta évente többször is megsütöm. Ma már telefonon is megkérdezhetném a még ott élő rokonoktól, hogyan is készül pontosan a strudli. A családom azt mondta, felőlük megérdeklődhetem, de nekik akkor is csak úgy csináljam, mint eddig, mert nekik EZ a strudli. Egy dolgon viszont változtathatnék - mondták-, készítsem gyakrabban. S hogy el ne felejtsem: Ismeretlenül is szeretettel üdvözlöm Mártikát és Ferit!