Imádtam nézni, ahogy készül otthon a barátfüle meg a nudli, hiszen ez a kettő nálunk mindig együtt járt. Nagymama nyújtotta és vágta a tésztát. Nagytata ült a konyhaasztalnál, és kifogyhatatlan türelemmel meg hihetetlenül gyors, begyakorlott mozdulatokkal gyártotta a nudlikat. Csak úgy szaladtak ki hatalmasnak tűnő tenyere alól a kis kecses, szinte egyforma tésztácskák. Még most is látom magam előtt: egy mozdulat maga felé, egy ellentétesen, megint egy maga felé, aztán újra vissza, és ezzel együtt már sodródott is ki a keze alól a többi mellé az újonan készült nudli. Még most is hallom azt a kis surranó-susogó hangot, amit a tenyere adott ritmusosan a deszkához érve: taram-tatam, taram-tatam. Néha maga mellé ültetett, és én is próbáltam négy mozdulattal nudlit sodorni, de sose sikerült, s ha mégis, akkor is csak lassabban és csáléra. Azt hittem, sose tanulom meg, pedig ő olyan aranyosan bíztatott, "jó' van az, kislyányom". Azóta is, ha nudlit készítek, különösen ügyelek arra, hogy én is "taram-tatam" idő alatt megsodorjak egyet. Nagyon büszke vagyok, hogy ez már egy jó ideje sikerül is nekem.